2016. szeptember 21-én és 22-én Hollandiában kétnapos jogi konferenciát tartott a FIFPro. A játékosok nemzetközi érdekvédelmi szervezetének rendezvényen a Hivatásos Labdarúgók Szervezetét dr. Horváth Gábor és dr. Erdős Dániel képviselte.
Kétrészes összeállításunk második része.

Tendenciák a nemzetközi jogorvoslati fórumok előtti eljárásokban

A hivatásos labdarúgáshoz szervesen hozzátartozik a sporttevékenység szerződéses jogi hátterének megléte, és sajnos napjainkban ugyancsak gyakori jelenség a szerződésekkel kapcsolatos jogvita, a különféle jogorvoslati eljárások. Mint közismert, Magyarországon a szerződésből eredő munkaügyi viták elbírálására egyrészt – a szerződésszegés tényének megállapítása illetve a sportbeli szankciók tekintetében – az MLSZ keretei között működő Igazolási és Vitarendezési Bizottságnak, másrészt – a felmondás jogszerűségének megállapítása illetve munkajogi jogkövetkezmények kérdésében – a munkaügyi bíróságoknak van hatásköre. De mi a helyzet azokban az esetekben, amikor a jogvita „nemzetközi” jellegű, azaz az érintett felek valamelyike (tipikusan maga az érintett játékos, vagy esetleg az ügyben érintett másik sportszervezet) nem magyar illetőségű? Ezekben az ügyekben a FIFA szervezeti egységeként működő Dispute Resolution Chamber (DRC – magyarul kb. Vitarendezési Kamara) jár el első fokon, döntései ellen pedig a Nemzetközi Sport Állandó Választottbírósághoz (Court of Arbitration of Sport – CAS) lehet fellebbezni.

A HLSZ folyamatosan követi és elemzi a fent említett nemzetközi vitarendező testületek, jogorvoslati fórumok tevékenységét és joggyakorlatát, annak érdekében, hogy hasonló esetek magyarországi előfordulása esetén tisztában legyünk a nemzetközi tendenciákkal. Az elmúlt időszakban a DRC és a CAS gyakorlatában több lényeges kérdésben is kikristályosodni látszik a döntéshozói álláspont, amelyet érdemesnek tartunk arra, hogy megosszuk a labdarúgó társadalommal.

A FIFA DRC hatásköre

A FIFA DRC a saját hatáskörét – a FIFA Státusz- és Átigazolási Szabályzatának 22. szakasza alapján – szűkítően értelmezi, és csak munkaügyi viták elbírálását sorolja ide, tipikusan pl. az arculati jogokról (image rights) szóló külön szerződésekből eredő igényeket nem. Ehhez képest a CAS kiterjesztő értelmezést követ, mondván, hogy a labdarúgók foglalkoztatásával kapcsolatos bármely jogvita a DRC hatáskörébe utalható, amennyiben az adott országban nem működik független és pártatlan döntéshozó fórum annak elbírálására. Ugyanakkor, ha az ügyben nemzeti szintű testület már döntést hozott, az később már nem utalható a FIFA DRC hatáskörébe (ún. „ítélt dolog”), kivéve ha az érintett még a döntés előtt visszavonja jogorvoslati kérelmét.

Szintén hatásköri kérdés, hogy amennyiben az eljárásban érintett felek egyike sem emel kifogást a FIFA DRC hatáskörét vitatva, úgy utólag már nem hivatkozhat annak hiányára. Ennek kapcsán kérdéses lehet, hogy az érintett feleket megfelelően értesítették-e a FIFA DRC előtti eljárás megindulásáról.

A FIFA DRC hatásköre (természetesen csak „nemzetközi” érintettség esetén) abban az esetben is megállapítható, ha a szerződésben valamely nemzeti szintű fórum hatáskörét kötötték ki a felek. Ha pedig a szerződésben több fórum illetékessége van kikötve, az eljárást megindító fél választhat, hogy melyik testület előtt kíván eljárást kezdeményezni.

Nem lehet ugyanakkor megbontani a döntési hatáskört ugyanazon jogvita esetében: ha tehát pl. a szerződés megszűnése esetén fizetendő pénzügyi kompenzáció tárgyában a DRC dönt, akkor a felmondás jogszerűsége tekintetében is ez a fórum hoz döntést, nem utalható a nemzeti szintű vitarendezési testület hatáskörébe.
Mindazonáltal, a játékos-szerződésekben leehetőség van arra, hogy mind a nemzeti szintű fórum (Magyarországon tehát az MLSZ VB), mind a nemzetközi döntéshozó testület (DRC) hatáskörét rögzítsék a felek, ilyen esetben az eljárást megindító fél választása szerint itthon indítja el a jogorvoslati procedúrát, vagy a FIFA-hoz fordul.

Szankciós klauzulák

A játékos-szerződésekben kikötött, szerződésszegés esetén fizetendő pénzügyi szankció kérdésében a CAS azon az állásponton van, hogy megengedett az ilyen jellegű pénzügyi szankciók alkalmazása a szerződésekben, azonban az nem lehet aránytalan vagy túlzó, arányban kell állnia az elkövetett szerződésszegés súlyával és a védendő jogosulti érdek mértékével is, valamint figyelembe kell venni az adott esetben a szubjektív elemeket, a szerződésszegő fél vétkességét is. Ezzel szemben némelyik európai ország saját jogrendszere tiltja a szankciós klauzulák alkalmazását.

Ezek a pénzügyi szankciók nem azonosak a szerződés idő előtti megszüntetése esetén fizetendő kompenzációval, amely mindig a szerződésből eredetileg hátralévő időre járó juttatás összegéből indul ki (a hátralévő időre járó juttatás teljes összege vagy annak valamekkora hányada fizetendő), míg a szankciós rendelkezések egy átalányösszeg fizetését írják elő valamely szerződéses mulasztás esetére (nem is feltétlenül a szerződés megszűnése esetére). Szintén el kell határolnunk a szankciótól a késedelmi kamatot, ami valamely pénztartozás késedelmes megfizetése esetén merül fel.

A CAS joggyakorlatában a szerződés teljes értékéhez viszonyítva 10% mértékű szankció elfogadottnak minősül, míg késedelmi kamat esetében hozzávetőleg havi 1%, de legfeljebb évi 17% mértékű kamat számít elfogadhatónak. Például, egy játékos elő szerződését megszüntető megállapodásban előírhatják a felek, hogy a játékosnak összesen mennyi járandóságával maradt még adós a klub, és annak elmaradása esetére külön kiköthető a teljes tartozás 10%-ánál nem nagyobb összegű szankció.

Egyoldalú opciók – a szerződés meghosszabbítása / megszüntetése

Gyakori a játékos-szerződésekben az a kikötés, amely a klub számára egyoldalú jogot biztosít a szerződés időtartamának meghosszabbítására, amelyhez tehát ily módon nincs szükség a játékos hozzájárulására. Értelemszerűen garanciális fontosságú a játékosok szempontjából, hogy az ilyen opciók pontosan és egyértelműen kerüljenek rögzítésre a szerződésben, valamint hogy a meghosszabbítás időszakára vonatkozóan a fizetést és egyéb járandóságokat is megfelelően rendezze a szerződés. A CAS joggyakorlata ezt ugyancsak egyértelműsíti, mint ahogyan azt is, hogy a meghosszabbítás időtartama nem lehet indokolatlanul és aránytalanul hosszú, annnak igazodnia kell a szerződés eredeti időtartamához. Pl. összességében 3 évre történő meghosszabbítás elfogadható, azonban fél éves szerződés időtartamát plusz 3 évvel meghosszabbítani semmiképpen nem arányos. Az opciós jog gyakorlását határidőhöz kell kötni és azt megfelelő időben kell gyakorolni. Ehhez hasonlóan a jogbiztonságot szolgálja az az elvárás is, hogy a szerződésben csak egyszeri hosszabbítási opció legyen rögzítve. Amennyiben egy opciós klauzula az itt leírt feltételeknek megfelel, a CAS joggyakorlata ezeket érvényesnek ismeri el.

Az sem ismeretlen jelenség a szerződéskötési gyakorlatban, hogy a klub kiköti magának az egyoldalú jogosultságot a szerződés idő előtti megszüntetésére. A játékosok érdekei szempontjából azonban igen hangsúlyos – és szerencsére ezt a CAS joggyakorlata is alátámasztja –, hogy ez az egyoldalú megszüntetési jog kölcsönös legyen, azaz amennyiben a klub megteheti hogy meghatározott feltételek esetén (vagy akár mindentől függetlenül is) egyoldalúan felmondja a szerződést, akkor ez a jog illesse meg a játékost is. Továbbá, a klub által történő egyoldalú felmondás esetére – amennyiben az nem a játékosnak felróható okból történik – megfelelő, arányos mértékű pénzügyi kompenzációt is ki kell kötni. Tehát nem elfogadható az a gyakorlat, hogy a klub a szerződésben kiköti az egyoldalú felmondás jogát, és ez nincs megfelelő mértékű kompenzációhoz kötve.

A kompenzáció mérséklése

Fentebb több helyen esett már szó a szerződés megszüntetése esetén fizetendő pénzügyi kompenzációról. Alapelv, hogy amennyiben a szerződés a klub szerződésszegése miatt szűnik meg idő előtt (a játékos felmondása következtében), úgy a szerződésből eredetileg hátralévő időre esedékes járandósággal arányos kompenzációt köteles fizetni a sportszervezet. Ez a kompenzáció nem csökkenthető arra való hivatkozással, hogy a játékos nem tett meg minden tőle telhetőt annak érdekében hogy új csapatot találjon magának, továbbá az esetleges új szerződésének körülményei (így különösen az új fizetésének összege) sem vehetők figyelembe a kompenzáció mérséklése céljából.

Természetesen előfordul olyan eset is, amikor a játékos jogos indok nélkül mondja fel a szerződését – jellemzően azért mert másik csapathoz kíván átigazolni kedvezőbb feltételekkel –, ilyenkor a kompenzáció megfizetése a játékost terheli. Azonban a FIFA szabályozása szerint ez a felelősség egyetemleges, vagyis a kompenzáció megfizetése az érintett játékostól valamint annak új klubjától egyaránt követelhető, függetlenül attól, hogy az új klub ténylegesen milyen szerepet játszott a játékos korábbi szerződésének megszűnésében. Ez értelemszerűen meglehetősen szigorú rendelkezés az „átvevő” klubokkal szemben, ami adott esetben elveheti a sportszervezetek kedvét attól, hogy olyan játékost igazoljanak, aki a kompenzációval „fenyegető” jogvitában áll korábbi klubjával. Ezért, a játékosok szempontjából nézve fontos és klubváltásukat elősegítheti az a CAS joggyakorlat, miszerint az új klub csak abban az esetben tehető felelőssé a kompenzáció megfizetéséért, ha a FIFA DRC előtti eljárásban a korábbi klub kifejezetten bevonja alperesként.